(saját szubjektív cikk, kivétel és más megítélés mindig
akad, de sok személyes tapasztalat e képet mutatta nekem. érdekes álláspont,
mindenki megfogadhat belőle ezt-azt…)
A cikk megírását Berkes Dávid és Felcser Máté hatása
váltotta ki. Köszönöm Nekik!
A fogyatékkal élőkről általában
Magam is az vagyok, de tisztázzuk legfontosabbat. Nem
szeretjük, sőt utáljuk ezt a szót. Mélységesen sértő és rettentő bántó ez a
fajta megkülönböztetés. Mégis miért használom ezt a szót? Ma a magyar és ezt
kell mondanom a többi legtöbb társadalom is el van maradva az emberekkel
szembeni méltó és illő, kulturált viselkedéssel. Ez lélektani és gazdasági problémákra
vezethető vissza az én meglátásom szerint. Tökéletes nincs, de a kettő probléma
súlyának aránya nem mindegy.
A legfontosabb az ember, ha őket is érintő dologgal foglalkozunk.
Minden visszavezethető emberre, szóval egymásért cselekszünk, ha nem is
közvetlenül. Figyeljünk egymásra!
Mégis miért használom ezt a szót,
hogy fogyatékos/sérült, ha nem szeretem?
Mert ez által, aki nem látott például vak embert fehér bottal útkereszteződésbe,
az rögtön tudja, miről van szó és felajánlhassa segítségét, ha úgy gondolja, ne
pedig elforduljon, és úgy tegyen, mint aki homokba dugta a fejét. Vagy
idiótaként bámuljon, az még rosszabb…
Miért fontos ez nekünk?
Mert minden „sérült” ember arra vágyik, hogy teljes, normális emberként
kezeljék. Ezért dühítő, ha kísérővel van az ember, és nem vele tárgyal boltos
vagy ügyintéző nem azzal, akiről szó van, aki döntést kell, hozzon, velünk,
hanem a kísérővel. A gyerekbe is mindig megvan az igény, hogy ahogy nő egyre
felnőttebbként kezeljék…
Talán ez is benne van, hogy önállóan
szeretem intézni dolgaim, minél kevesebb, de többnyire segítség nélkül. Így
„kénytelenek” személyesen foglalkozni egy másabb emberrel, mint átlag, és
rádöbbennek szinte mindig hogy alaptalan volt félelmük, ugyanolyanok vagyunk,
mint bárki más. Utána másokra is jobban odafigyelnek és következőnek már nem
lesz félelem bennük velünk szemben. Már megérte, nekünk is, neki is, de főleg
másoknak ezen túl…
Világszemléletünk
Minden „fogyatékkal” élő ember bárhogy nézzük lelkileg sérült. Én is. de az a
nem mindegy hogy kezeljük ezt. Kérünk e segítséget, avagy nem kell. A lelkileg
sérült emberek sokkal ragaszkodóbbak, makacsabbak, ha megfigyeljük. szokások,
személyek, tárgyak, minden iránt. ezért van, hogy általában minimális
változtatásra kell törekedni, ha nagyon szükséges. És ezért van, ha mi megkedvelünk
valakit, azzal kötelék mindennél szorosabb, ha ő is úgy akarja. Sajnos sokan
nem értik meg e bizalom súlyát vagy nem értékelik, eltaszítják maguktól. Ezzel
lelkünkbe gázolnak, és elesünk, úgy ellöknek… Nálunk nehezebb kiérdemelni
bizalmat, majd „hirtelen” jön és nagyon nagyfokú. de aki visszaél vele vagy
megijed és eltaszítja, azzal később sose lesz ugyanaz. a kétely mindig meglesz.
A fogyatékkal élők memóriája általában hihetetlen mély és jó, mert sokkal jobb
megfigyelők, többnyire betegségük rákényszeríti erre. akárcsak engem. és nem
felejtünk…
Az ember lelke olyan, mint az üvegkristály. csillogó,
gyönyörű formákkal teli, átlátszóan tiszta és egyedi ritka kincs. De rendkívül
törékeny, lehetetlen szilánkjait összeilleszteni, elkoszolódik a mások által
hagyott ujjlenyomatoktól, örökösen elszíneződhet, ha bemocskolják
ártatlanságát. Óvjuk másokét és vigyáznak a mienkre is!
A sérülések/traumák mindig velejárója személyiségváltozás,
fizikai és lelki értelemben egyaránt. Csak az a nem mindegy hogy végső soron jó
vagy rossz irányba változik személyiségünk…
A fogyatékkal élők normálisak akarnak lenni, vágynak azt
megtapasztalni/tenni, amitől betegségük okán meg lettek fosztva. de félnek is
átlagossá válni, elvesztenék lelkük egy részét, a különlegességük. de mindig
erős hit és példás kitartás jellemez többségünk.
Minden sérült ember más. másképp tudnak segíteni neki, hiába
ugyanaz a betegségük. inkább kérdezzétek mindig, meg hogy tudtok segíteni.
másképp és más mennyiségbe igényelnek segítséget. A túlzott erőszak se jó, de a
közöny is bántó, ha egyedül nem tud megoldani valamit. Kommunikáljatok vele, az
már örömet okoz, hogy látja, hogy észrevettétek. és nektek is megnyugvás hogy
tartottam tőle, olyan, mint mi. Meg a segítség örömet okoz. nekem legalábbis
önzetlenül jót tennem bárkivel, kellemesen boldog bizsergést okoz. lehet, hogy
mopedem van, de egy barátom táskáját vagy a szomszéd néni szatyrát örömmel elviszem,
ha tudok segíteni, hogy ne cipekedjen.
Fizikailag és lelkileg
én is sérült vagyok, személyiségem 180 fokba változott régen, mikor első
tüneteim megjelentek. Most is változik picit mindig, ahogy egyre több dolgot
megtapasztalok, de igyekszem mindig egyre jobb emberré válni. ezt pont egy éve írtam,
de reális ma is bemutatkozásom:
„Történetem röviden
A nevem Endrédi Bálint, 20 éves (21)
vagyok. PTE TTK-ra járok gazdaságinformatikus szakra, ott 2. éves, proginfón kezdtem,
de az nem az volt, amire számítottam. Rendkívül spontán természetű, vidám és
bulizós vagyok. még ami említésre méltó: jó tanuló és sokoldalú emberként
ismernek.
Mindezek mellé mozgássérült vagyok.
pár éve már moped-et használok, de tudok lassan menni, ha két kezem megfogják,
nőneműket előnyben részesítem. :D
Egy „ritka” [már akinél előjön]
öröklődő genetikai betegségem van. [nem írom, hogy „betegségben szenvedek” mert
ez nem teljesen igaz, másképp élek meg mindent, az apró örömöktől kezdve
mindenig.] A neve Friedrich ataxia http://hu.wikipedia.org/wiki/Friedreich-ataxia
11-12 éve jöttek első tünetek, és azért jobban tartom magam, mint wikipédián
olvasható betegségről.
Ennek történetéről írok most.
Ugyanúgy, mint minden gyerek állandóan zizegtem-mozogtam, játszottam,
sportoltam a napok zömében, ha épp nem alvásidő volt. Később is, foci,
biciklizés, úszás. E három sport töltötte ki napjaim nagy részét. Emellé kitűnő
tanuló voltam, versmondó voltam iskolai rendezvények mindegyikén, szerettem
táncolni, avval is többször felléptem. Az első tünetek egy hosszú nyaralás után
jöttek elő. Napi 10-15 km-t gyalogoltunk Olaszországban, 10 napon át, persze
örökmozgóként mindig elöl voltam. Utána itthon figyeltem meg magamon, főként
tesiórán. Futásnál hamar elfáradtam és belassulva szédelegtem,
egyensúlyozás meg nem értettem miért, néha nehezen vagy nem úgy ment, ahogy
kellett volna. emellé állandó fájdalmak társultak. Fél év után vizsgálatok
mellett döntött anyukám és én. (elsős koromban elváltak szüleim) Egy éven át
klinikáról klinikára, városok sokaságán át, vizsgálatról vizsgálatra jártam. Rájöttek
mi bajom, mikor súlyos szívbajom diagnosztizálták, meg MR vizsgálatot végeztek.
De egyik neurológiai vizsgálatokkor megutáltam meg a praktizáló orvosokat.
idegi reflexvizsgálaton, EMG-n. Egy vastag 15 cm-es fém rudat böktek
combizmomba fájdalomcsillapító nélkül, mert az torzítaná eredményt. Ebbe
áramot vezettek és figyelték, idegeim milyen gyorsan reagálnak reflexeim. Na,
most izomba tű még, hagyján de amikor áram hatására görcsbe rándul és feszül,
ráadásul, mint ami szétszakadna, és mindeközben közte akadályozza egy fémrúd,
amit mozgatnak a feszülő izomban. Hát én ott villámokat látva, mocskosul
szenvedtem… (gyakran kéne orvoshoz járnom, de az óta nem, legalább rossz hírt
se kapok.…) [a másik mivel nagyon ritka és gyógyíthatatlan betegségem, orvosok
imádnak vizsgálgatni, hátha ők jönnek rá valamire és híresek lesznek. Dr. House
szindróma. nem érdekli a beteg, csak a betegség, a rejtvény…]
Ekkor már kissé terpeszbe jártam és 1-2km gyaloglás is jól lefárasztott, ráadásul
fáradtan szédelegtem, be is szóltak emberek: Már most berúgtál? Vagy drogozol?
Osztálytársaim kiközösítettek kerültek, legjobb barátom elfordult tőlem, stb.
Mondjuk érthető. rengeteget hiányoztam, tesiből felmentettek és magántanuló
lettem. Akkor nem tudtam elfogadni a helyzetet, se magam, egyedül, barát nélkül
maradtam. agresszíven defenzív voltam, talán kissé depressziós. Azért
11-12 évesen ez így sok volt, megérteni és elfogadni mindenképp…
nagyon hamar felnőttem. Öcsémre is mindig én vigyáztam, anyukám dolgozott.
öcsém igazi rosszaság volt. nem volt könnyű vele… :D de büszke vagyok,
rengeteget tanult tőlem. okos, jól alkalmazkodik élethez, jobban, mint én.
Az osztályomba, iskolába rosszul éreztem magam, hiába voltam egyik legokosabb,
ott még ezt nem értékelték. Focit, táncot abbahagytam, fáradékonyság és
mozgáskoordinációm okán. maradt a bicikli, de azzal is sokat estem már. az
úszás maradt, de az is sok pihenővel, hamar elfáradtam. A sportokba nem volt
már sikerélményem soha, iskolába se örültem már, sokat gondolkodtam, változnom
kell, különben egyszer elszakad cérna fejemben. Ezért 6 osztályos gimi mellett
döntöttem. Életem legjobb döntése! Teljesen kicseréltem személyiségem
tudatosan. Nagyon szeretem és becsülöm azt a társaságot, akikkel ott
találkoztam. Tőlük kaptam legtöbbet, nekik köszönhetem, hogy el tudtam fogadni
helyzetem. Folyamatosan támogattak és ugyanúgy elfogadtak és szerettek, mint én
őket. az állapotom mindig romlott. eleinte, mint minden diák mentem
folyosó közepén, aztán közelebb a falhoz és néha megtámaszkodtam, majd a fal
mellett mentem támaszkodva. úgy, mint busszal jártam, majd taxival, mert
elvinni nem tudtak, buszozás, sétálás egyedül már nem ment biztonságosan… mikor
ezt észrevették osztálytársaim, kérdezték, hogy segíthetnek. Nem vagyok orvos,
nem tudom miért, de ha kezem megfogják, ismét van némi egyensúlyom. és,
versenyeztek mikor ki segíthet, többnyire két lányt választottam, azért
mégiscsak jobban néz ki. de ezt sose feledem. Nagyon szerettek és viszont én
is. sok osztálykirándulásra nem tudtam elmenni, osztályfőnökünk hatalmas
túrázó, sose feledtek, mindig kaptam képeslapot olyankor. buliba,
összejövetelekre mindig hívtak és segítettek, ha kellett. velük éreztem
legjobban magam, köztük, ők voltak lelki támaszom. persze szinte sose meséltem
problémáimról, mármint lelki bajaimról, ellenben mindig meghallgattam,
mellettük álltam, bátorítottam őket, segítettem mindenben, amiben tudtam. És
nagyon jól esett, hogy ezt igényelték és hozzám fordultak. Én így szeretek a
mai napig is. adni a szeretetett bármilyen formában, kapni meg nem szeretek.
miért? Félek. Félek az érzéstől, félek a hálától, amit kivált, félek, hogy sose
tudom visszaadni töredékét se. Betegségemre visszatérve, folyamatosan brutális
fájdalmai voltak és vannak. ideggyöki fájdalmak zömében. Akkoriban orvosi
drogokat, iszonyat erős és bódító fájdalomcsillapítókat szedtem állandóan.
kikészítettek. Minden reggel epét hánytam stb. és függő lettem. De brutálisan. És
az osztályom adott erőt hogy leszokjak, hogy még inkább velük lehessen az igazi
Bálint és nem a bódult, belassult. Két hónapig voltak kínzó elvonási tüneteim,
fájdalmak, haraghullámok, a gyógyszer kívánata, úgy szédültem, felülni nem
tudtam 2 hétig. Igaz gyógyszer nélkül folyamatosak fájdalmaim, de hozzá szoktam
és meg tanultam kezelni, esetenként csökkenteni és növelni a fájdalomküszöböt.
ajánlom mindenkinek az agykontrollt, bár igaz én annak ismerete nélkül
használom. szóval tudom milyen a függőség, az elvonás, és a fájdalom, a
kitartás és ezek ellen/vele/érte mi tehető. Ezt soha nem mondtam még senkinek,
mert véletlenül se akarom, hogy sajnáljanak. azt gyűlölöm!
Szóval leszoktam és még többet voltam barátaimmal. életem legboldogabb időszaka
volt ez.
A tanulás is ment, és igaz romlok folyamat, de ott feltétel nélküli szeretetett
kaptam. Eljött ballagás, bankett, el sem tudtam képzelni mi lesz velem ezek
után. banketten még kaptam egy gyönyörű ajándékot. tudták, hogy imádtam
táncolni, és két gyönyörű osztálytársnőm táncolni akart velem és
felállítottak odasétáltunk, rávettek. Egy lassabb, régi számra, táncoltak
velem. öltönyös, igényes fiúk és meseszép lányok gyönyörű báli ruhákba. ez
könnyeket csal az óta is szemembe, legszebb ajándék, amit kaphattam. Vége lett.
jött egyetem. bár a kapcsolatokat az óta is nagyon ápoljuk. tőlem bármikor
bármit kérnek, ott vagyok. most se érdekelt, hogy vizsgám lesz, segítettem volt
osztálytársamnak. és örültem, hogy még mindig számít rám, hozzám fordult és
segíthettem.
Szóval jött egyetem. bátran álltam neki, majd csak elfogadnak. Semmiből nem
maradok ki, teszek azért, hogy beilleszkedjek. Indult ez gólyatáborral. Mit
mondjak? Önmagam adtam, nem féltem, és imádtak. Egyik akkori seniorom nagyon
megkedveltem, azóta is egyik legjobb barátomnak tartom.
ez a nem maradok ki semmiből ez minden programot jelentett. Gyűjtöttem élményeket,
ismerősöket, barátokat. persze ha találkozhattam régi osztálytársakkal, az volt
első helyen. De napjaim minden percébe programot tettem. Hihetetlen fárasztó és
élvezem. mit takar ez? Színház, filmklub, beszélgetések, ebédek, közösségekben
részvétel, kocsmázások, bulik, koncertek, fesztiválok, és mindent. Közösségekben
mozgást. Mindig figyelek másikra, nagyon jó emberismerő vagyok, de mindig
mindenkiről több jót feltételezek, és emiatt sokszor megjárom, de ezen inkább
nem akarok változtatni, így jobbnak-rendesebbnek érzem lelkiismeretem. És ez a
fő. rengeteg rosszat is kapok, de ezen átlépek. gondolok itt ügyintézéseken,
tanárokon, engem lopókon, megütőkön, bunkókon, kihasználókon át mindenre,
hihetetlen sok sérelmet mondhatnák, de ezzel nem törődöm. átlépem, és a jót
élvezem. egyetemen bulizós felem ismerik legtöbben, de ez csalóka. Nappal a jó
és aranyos Bálint, esténként meg az ivós partyállat énem jön elő. de az
is ésszel. sose ittam annyit, hogy ne tudjak magamról. ehhez megjegyzem, amint
észrevenném alkoholfüggésem abbahagyom. tudom milyen függőnek lenni és semmire
nem akarok lenni. Szóval emiatt gyakran vizsgálom ezt. Bulikon meg sok mindent vállalok,
de sose alázok, sértek vagy használok ki mást. Utóbbit főleg lányokra értem.
Leírtam pár posttal régebben, nem ismétlem el. A bulikat zárásig „tolom”.
sokaknak fura ez az élet egy kerekes székestől, de sose szabad feladni.
rengeteg mindent csinálok, családdal törődés, jótékony közösségeken,
alapítványokon át barátokkal időtöltésen keresztül, kocsmázások, bulik,
rendezvények, koncertek, és fesztiválok sokaságán át, mindent. Ezért rengetegen
ismernek. Túl sokan is. szeretek névtelenül szerényen háttérben maradni, de ez
már nem megy.
Persze a betegségem sose fogom
elfogadni teljesen, hihetetlen rossz megélni az állandó lassú romlást és sose
fogom elfogadni magam helyzetét, de talán épp ez a félelem, hogy én csak egy teher,
vagyok másoknak szóval ez a tudat a hajtóerőm, hogy jobbá tegyem mások életét.
Abban azért biztos vagyok hogy
jobban élem az ÉLETET, minden apró örömével, mint sok ember.
Sose panaszkodj, ne félj semmitől,
csak előre nézz és cselekedj jövőért, másokért, ezáltal boldogan és nemes
lélekkel élvezheted a mindennapjaid, mert körbeölel a szeretet!”
Annyi változás hogy
gazdaságinformatika 3. év. és 22 leszek. nem vagyok
tökéletes, mind gyarló emberek vagyunk, én is. ezért kell törekedni arra, hogy
jobb emberré, válj, ne magadért, hanem másokért!
Különleges hétköznapi ember
Tudjátok rengeteg ember mondta már nekem hogy ritka kincsek
értékeim? És erre mi a válaszom, amit tényleg így is gondolok. semmi különleges
nincs viselkedésemben, semmi különös értékkel nem rendelkezem. csak normális
hozzáállással és viselkedéssel. minden embernek így kéne hozzáállnia dolgokhoz
és tekintettel lenni másikra, tisztelve óvni az üvegkristályokat, lelki
világukra figyelemmel lenni. És mégis őszintén, szókimondóan, egyenes és
gáncstalan lovagként küzdeni. hittel, erővel ragaszkodni célodhoz, de
kíméletesen elérni azt. És szerénynek maradni utána is. ha mégis hibázunk,
vállalni tettünk és következményeit. Tanuljunk belőle, kérjünk bocsánatot, avagy
tudjunk megbocsátani… ezek a tulajdonságok nemesek, szépek. De nem
különlegesek. Ezért mondom hétköznapinak, mert mindenkinek ilyennek kellene
lenni… és a világ máris jobb hely lenne.
És ezért vannak rám nagy hatással az őszinte és szókimondó
emberek mindig. Lenyűgöznek… nem kertelnek, a nyers valóságot közlik, ezzel
felébresztve embereket. Engem is néha… kell, utána mindig újult erővel haladok
célok elérése felé. kitartást ad…
Ilyen a különleges, és mégis hétköznapi ember.
Egy recept a boldogságra
Mitől leszel boldog? És boldog vagy? Ezt fejtegettük reggel
egy bulis este után Pécsen, a Fortuna-ban. érdekes módon csak én feleltem igen,
boldog vagyok-kal az egész helyen.
a jó nincs rossz nélkül,akkor nem lehet mihez viszonyítani és elérni. a rossz
dolgokon át kell lépni, a jóra pedig
mindig nyitni kell lelked,keresni kell minden lehetséges alkalommal. észre kell
venni bármily apró is és lesz bőven annyi ami miatt úgy gondolod hogy megérte
az esetleges rossz élményt boldogságot okoz neked. számomra ez a boldogság
definíciója. és igen,boldog vagyok. ajándék az is hogy megismerhettelek
titeket... :)
és emiatt tudok tiszta szívvel jóemberként viszonyulni mindenkihez...
de van, aki ezt nem értékeli kellően, avagy kihasználja a jóságod. De annak meg
kell bocsátani és reménykedni, kívánni neki, hogy jöjjön rá ezekre a saját
érdekében. vagy akár más úton, de találja meg a saját boldogságát. ezt mindenki
megérdemli…
Mitől lesz az ember még boldogabb?
Óvatosan közelítsünk e
témához, mert valami hiányzik, ez derül ki a kérdésből. de nem mindegy hogy mi
ennek mekkora súlyosságot adunk.
Gondolok arra itt, hogy az ember alapvetőn társas lény. Ez
ösztönös mindenkinél. De ennek se mindegy a mikéntre a válasza. Lehet ez a társ
barát, családtag, szerelmes társ. De lehet csodáló, irigy, ismerős, haver,
ismeretlen és sorolhatnám. A lényeg a másik ember fele táplált érzés. akár
kimutatott akár nem. Persze ezeknek a kapcsolatoknak is más-más a jelentősége.
A csodálót és irigyet, stb. nem feltétlen ismered, de ő
megítél (nem feltétlenül helyesen) és az alapján táplál feléd érzéseket.
gondolok itt magasztalásra, gyűlöletre, plátói szerelemre, túlzott
közönytettetésre és sok másra.
Az ismerős már több ennél, vele legalább egy közös témátok már lehet, ahol, vagy
amiért megismerted.
A haverral már gyakrabban találkozol, sok mindenről beszéltek, közösen is
szórakozhattok.
A család és a barát még több. ők azok, akikkel titkaid is
meg mered osztani, számítasz rájuk támaszban és te is viszontnyújtod ezt.
A párod a családoddal és a barátokkal azonos szintbe
sorolható és mégis több. Vele még bizalmasabb és közelibb a kapcsolat és
intimebb.
Mint korábban is írtam, a sérült emberek általában sokkal
nehezebben bíznak meg az emberekben, de akikbe megbíznak azokhoz hihetetlenül
ragaszkodnak és egy sokkal mélyebben őszinte, egyedülálló szeretetben gazdag
kapcsolat jön létre, mely a feltétel nélküli bizalmon alapul.
Párválasztás
Az élet egyik legnehezebb kérdése és „feladata”. Sokan esnek
abba a hibába, hogy eltúlozzák a fontosságát. mert valóban egyik legfontosabb,
de mégsem szabad hátat fordítani a családnak és a barátoknak. ők akkor is
mellettünk álltak mikor ők voltak hasonló kérdésben és mivel a barátság
megmaradt ezért okkal feltételezhetjük, hogy ők se fordítottak hátat nekünk,
illendő ezt a bizalmat megbecsülni és ápolni. Nem szabad arra még gondolni, se
hogy ki a fontosabb. választásra kényszeríteni, hogy a nagy Ő vagy a
család/barátok, szégyellni való és kicsinyes, önző dolog. és választani is.
Erre mondhatnánk akkor könnyebb és élvezetesebb a „szingli”
élet, futó kapcsolatokkal fűszerezve…
Való igaz, kényelmes és néha szükséges az egyedüllét. A szabadság, a másik
féllel kötött kompromisszumok szükségtelensége, végre csak a saját igényeiddel
törődni, a saját idődet csak a saját magad igényeire figyelve oszthatod be.
valóban kényelmes, de könnyű így önzővé válni.
Az egyedüllét egy idő után kiégetté, fásulttá tesz, üresnek
és nyomasztónak érzed feleslegesnek tűnő életed. Hiába szeretnek barátaid ugyan
úgy. keresed az izgalmat állandóan, a társaságot, a bulikat, a veszélyt, a lekötöttséget.
Érezni akarod, hogy életed nem üres. nem mersz leállni, kiszállni ebből a
mókuskerékből, mert úgy érzed akkor tényleg nincs értelme életednek, egy
hajszálnyi se. És közben tudod jól, hogy kiégsz. az alkohol már nem elég
szomjodra, a bulik unalmasak, a másik neműekbe a hibákat keresed, a szex
monotonná vált és nem kielégítő. undorodsz életedtől, nem tudod, mit kezdj
magaddal unalmadba…
Mert ki ne örülne, egy olyan társnak kivel megoszthatja
bizalmas titkait, aki figyel rá, aki ismeri annyira, hogy szavak nélkül is
tudja miért és mit érez. Aki átölel, kitart és segít a bajban. Aki veled van
örömben, szomorúságban, unalomban, kalandban, csendben. Aki megnevettet,
bosszant. Akivel foglalkozni kell. Aki néha a terhedre van, máskor kincs
számodra. akiért feladnál mindent, és aki miatt végigcsinálod, amit elkezdtél.
Aki célt ad, máskor elbizonytalanít. Aki felcsigázza érzékeid, máskor egy
szóval képes elrontani mindent. Aki karjaidba omlik, hozzád bújik. Akit ha
meglátsz, rögtön nagyobbat dobban a szíved, évek múltán is. És Akit nem tudsz
kiverni a fejedből…
A fogyatékkal élő emberek ugyanúgy képesek szeretni, sőt
megfigyeléseim alapján azt mondhatom (kivétel nélkül) hogy sokkal odaadóbbak,
mert tudják, hogy bizonyos téren (gondolok itt a betegség okozataira,) sokkal sebezhetőbbek,
mint mások és pont emiatt sokkalta jobban megbecsülik párjuk és másokat is.
sokszor rendesebbek, is mint mások megérdemelnék…
Persze legtöbbször megijednek tőlünk egészséges emberek. Több
okra tudok gondolni.
Először is hogy nem tudnak elfogadni minket, mert a látszat
miatt. Általában minél jobban látható a normálistól eltérés annál erősebb ennek
mértéke. Persze erre mindenki rávágja, hogy nem igaz, képzelgek, ne sértsem,
meg hogy ilyennek hiszem, stb.. Pedig dehogynem, Szinte mindig z egészséges
félt zavarják jobban, állandóan, ha kimegyünk utcára. mi már megszoktuk a sok
bámulót, beszólót, az összesúgásokat. ami tudjuk, hogy a nem megszokott látván
y miatt van. de a másik fél sose fog úgy hozzászokni, mint mi. Zavarni,
idegesíteni fogja, hogy vajon már megint mi rosszat gondolnak róla is, mit szóltak
be nekünk vajon, és sorolhatnám… Állandóan önkéntelenül is védekezni és védeni
fog minket mindig. Ezért alapból stresszhelyzetet teremt minden kimozdulás
velünk, hiába győzködjük, hogy nem kell védeni. és ez minél fiatalabb az ember,
annál jobban zavaró tény… Általában már emiatt inkább kikerül másik fél minket.
Másik ok, még mindig az elfogadásnál tartok, de másik
szemszögből. Az állapotunkkal nem tudják, mit kezdjenek. Nagy tehernek érzik, hogy
állandóan segíteniük kell, mikor még sokszor egyszer se kellett segíteniük.
Ahelyett hogy azon gondolkodnának, hogy milyen olyan segítséget lehet kitalálni,
hogy minél kevesebbszer, kelljen ott lenni, és egyedül is tudjuk használni
dolgokat. Mondok konkrét példát. Az én betegségemnél leginkább az egyensúly
hiányát lehet érezni. De ha ketten megfognak, vagy egy plusz a fal akkor tudok
lassan menni. a lényeg hogy a két kezemmel fogjak valamit. nem emelni kell vagy
erősen tartani hanem megfogni kezem végét és könyököm vagy belém karolni és
menni. ha elkezdek dőlni valamerre akkor kell egy kis erő megfogni és
„egyenesbe” lökni/irányítani és mehetünk tovább. furán hangzik de nekem így a
legkönnyebb. a lakásban pont ezért pár (nem sok) korlát van hogy tudjak egyedül
közlekedni. otthon a lakásba nem vagyok hajlandó tolószéket használni. néha
megyek Kaposvárra nagyszülőkhöz, ők nem tudnának megfogni ha kell, ott
használok széket manit utálok amúgy. a korlát azért is jobb mint a szék, mert
sajnos gyakran elesek, de a korlátba kapaszkodva fel Is tudom húzni magam
mindig. Kezeim emiatt hihetetlen izmosak Szóval visszatérve, fél a másik attól,
amit rögtön nem tudnak megoldást. Inkább ezért meghátrálnak. Ez a dolog minél
idősebb ember annál fogasabb kérdés. Fiatalokba több a találékonyság és nagyobb
az elfogadókészség.
A harmadik ok egyszerű. A nőkben jobban benne van a
tervezgetés a jövőre nézve. Ebbe nincs rossz, ez csak tény. De az olyan
betegséggel bírók, akik idővel, de rosszabbul lesznek, mint én, az olyanokkal
nem mernek tervezni, félnek, hogy, hogy fogják tudni elviselni mikor
már rosszabb állapotba lehet párjuk és félnek, hogy önmagukkal mi lesz. Ilyen
tekintetben sokkal egészségesebb az általános férfi gondolkodásmód. Mely főleg
a jelennel törődik, azt élvezi ki és teszi jobbá. a férfi is tervez a jövőt
nézve, de könnyedebben, nem határidőkhöz kötötten. A nők megijednek, ha nem
tudnak tervezni, vagy ha nagyon nem tervei szerint alakulnak dolgok. akkor
elmérgesedik kapcsolat, és rendszerint kihátrálnak belőle. Vagy bele se
kezdenek. Idővel realizálódnak és csökkennek elvárásaik jövőre nézve, de ez
rendszerint a 3 X környékén vagy után jön el…
A negyedik okom a legvitatottabb. Ez a szexről szól.
Fiatalabb korban persze hogy intenzívebben kívánja szervezet, több hormon is termelődik,
mint idősebben. ezzel sincs baj. ez a vágy biológiailag ösztönösen van belénk
oltva, kikerülhetetlenül… Egy kapcsolatban igen is fontos. nem meghatározó de
súlya igen is van az intim együttlétnek. fiatalabb felnőttként jóval nagyobb
mint egyre idősebbként. az előző mondatok okán. általában kerülöm a témát de
beszélgettünk e témával kapcsolatban pár barátommal. érdekes mód a lányok közül
mondták többen hogy azért ijedhetnek meg tőlem többen mert nem tudhatják minden
rendben e odalent… ezek alapján ugyan továbbra sem a szex a meghatározó egy
kapcsolatban, de igenis fontos tényező. Szerencsésnek mondhatom magam hogy
nálam minden nagyon is rendben…. Bár akinek nem működik, lenn azoknál is van
másik út, csak fel kell fedezni…. erre láthatunk példát az Életrevalók című
filmben.
Végezetül magamról írok pár gondolatot
Afféle gyónásként. Tudom jól, hogy úgy élvezem életet, hogy
közbe pusztítom önmagam. Amit írtam egyedüllétről első fele igaz rám, de nagyon
jól tudom hol tartok a mókuskerékben és időről időre önvizsgálatot tartok, hogy
mi negatívumba változtam, és tudatosan kiszállok belőle. Visszafogom magam,
szünetet tartok, értékekkel töltődöm. majd visszatérek, mert valljuk be,
szeretem ezt is. de a saját általam felállított határokat sose lépem át és ezt
rendszeresen vizsgálom is. de remélem, fogok találni majd egy lányt, akiért még
ezekről a szokásokról is képes lennék lemondani, érte… De addig se
panaszkodhatom. miért? Mert megbecsülnek barátaim, kikért én is minden tőlem
telhetőt megteszek mindig. Kedvelnek ismerősök, mert odafigyelek rájuk, nem
közömbösek nekem. szeretnek emberek, mert nyitott, közvetlen és őszinte vagyok,
pozitívan állok hozzájuk. rossz is történik, de azt igyekszem hamar átlépni.
végül lányok? Nem panaszkodhatok, minden buliba körbevesznek, keresik
társaságom. talán mert mindig tisztelem őket és maximálisan rendes vagyok
velük. és feldobom őket. ha egy buliba, aki velem van és szomorú, addig nem
állok le, míg mosolyt nem csalok arcára… persze aki tetszik, annál sose merek
lépni, vagy már későn közeledek jobban felé. félek is mit mondanak. Hiába ez az
önbizalomhiány… csak a remény marad, de az örök!
Mindent nézve boldog
embernek gondolom magam… :)
